A mesék annyira kimentek volna a divatból, hogy a hercegnőknek már mindent maguknak kell csinálniuk? Nevezz régimódinak, de néha a tündérmese végződéséhez az kell, hogy a herceg megemelje a seggét, és felnyergelje a paripáját.Miért más az első szerelem? Én azt hiszem, tudom. Az első szerelem tisztább, mint bármi más. Mint a mesékben. Elhisszük kedvesünk minden szavát, hisszük, hogy boldogok leszünk. Hisz még sosem csalódtunk előtte igaz szerelmünkben. Akit előtte tiszta szívből szerettünk, még nem csalt meg, nem csapott be, nem okozott mély fájdalmat. Hisz esély se lett volna erre. Mert akkor az első szerelem, nem az első lenne. S oly tiszta, félelem nélküli érzés ez, talán ez teszi oly csodálatossá. De az első csalódás mind ezt megöli. A csalódás elveszi tőlünk ezt az érzést.Egész életünkben küzdünk azon dolgok megtartásáért, amiket a legtöbbre értékelünk. Emberekért és tárgyakért, amikről úgy gondoljuk, nem létezhetünk nélkülük. De emlékeink, gyakran nem többek illúziónál, amelyekkel magunkat védjük a pusztító igazságtól.A bizalom a legfőbb, ha illúziót akarsz kelteni, de a tökéletes illúzióhoz a hamis valóságnak olyan igaznak kell tűnnie, mint annak, amit elfed. Oda kell figyelni minden részletre. A legkisebb tökéletlenség, mint tű a léggömböt... kipukkasztja az illúziót. A legveszélyesebb fegyver, amit ellenünk fordíthatnak, az a saját lelkünk. Kihasználják kételyeinket és bizonytalanságunkat, amik eleve ott lesnek ránk. Önmagunkhoz legyünk hűek, vagy mások elvárásainak feleljünk meg? Ha őszinték és nyíltak vagyunk, szerethetnek minket feltétel nélkül? Van-e elég bátorságunk ahhoz, hogy kiadjuk magunkból a legbelsőbb titkainkat? Vagy a végén mind kiismerhetetlenek maradunk? Még magunk számára is?

Százszor fogalmaztam át e lapot, Százszor gondoltam át mit írjak Neked, Számítok rá, hogy választ nem kapok, Száz év múlva sem érem el a kezed. Beszélni nehéz, ezért csak írok, Remélem, olvasod e levelet, Torkomban gombóc, szólni nem bírok, Kérlek, ne felejtsd el a nevemet! Prológus Erősnek mutatom magam, de amikor nem lát senki, könnyezek, A szobám mélyén éjnek éjén a sötétségben ő vezet, Vagy Te, ha véletlenül hallgatod ezt a számot, Most írok egy levelet, amelyet Neked szánok. Az egész életem csődbe ment, lehúzhatom a klotyón, Indulásra készen állok, már nincs itt semmi motyóm, De mielőtt kilépek, még visszanézek egyszer, S a belőled fakadó űrnek adózok egyetlen néma perccel! Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni, Amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni. Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek, Bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek. A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn, Most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn. Nézem a kezed, koszos, többé nem érhet már hozzám, Nézd a szemem, könnyes, ezzel tisztára mosnám. Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat, Nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat! Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt, Nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt. Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat, Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat. De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz, Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az? Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az? Csak ez a levél marad utánam, de ez őszinte és igaz. Mikor ezt olvasod azt mutatom, hogy az emlékedet ellököm, Pedig velem marad mindaddig, amíg magamat felkötöm! Egy szomorú dallamot játszik a hallban a zongora, Ez a lágy mézédes pillanat emlékeztet csókodra, De most nincs más, csak egy törött üveg, ezzel felvágom az eremet És vérrel írom alá Neked ezt a búcsúlevelet! Vérrel írom alá Neked ezt a búcsúlevelet, Lassan csorog rá a papírra, az életem gyors lepereg, Fájdalmas óráknak élem meg a tovatűnő perceket. A toll kicsúszik a kezemből, többé már nem serceg. Minden emlékemmel két kezem között vérbe fagyva heverek, De már megérte, ha csak egyszer is szíven talán pár sorom, Talán megérted, hogy a bitófát csak önmagamnak ácsolom, Te meg csak kirúgod a széket amin, lábujjhegyen ácsorgom. Csak szerettem volna visszahozni újra a szép képeket, Látni akartam ismét szemedben a fényeket, De Te csak alázz, gyalázz, taposs el, mint egy undorító férget! De én még az utolsó szavaimmal kiadom ezt a mérget! Szeretlek, megőrülök, de nem fogod fel soha már, Nélküled kínok száza, álmatlan éjszakák sora vár, Most úgy megyek el, hogy az életemben nem maradt több vigasz, Mert tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?  Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az? Csak ez a levél marad utánam, de ez őszinte és igaz. Mikor ezt olvasod azt mutatom, hogy az emlékedet ellököm, Pedig velem marad mindaddig, amíg magamat felkötöm! Egy szomorú dallamot játszik a hallban a zongora, Ez a lágy mézédes pillanat emlékeztet csókodra, De most nincs más, csak egy törött üveg, ezzel felvágom az eremet És vérrel írom alá Neked ezt a búcsúlevelet!  Most már sírok a képeken, amiken eddig Veled nevettem, Most már a polcomról levettem minden emléket, amit szerettem. Most írom, amíg bírom a szánalmas utolsó levelem, De őszintén! Ez Neked csak egy szó csupán, akárcsak a szerelem. Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért, Tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért. Mindig is a kacérság volt a szemedben, de nem vettem komolyan, A kedved ide-oda csapongó volt, hol ilyen, hol olyan, Olyan felelőtlenül dobtál el egyik napról a másikra, Akár egy hamvadó cigarettát a zöldellő pázsitra. De Téged nem érdekel, amit érzek, mert az önzőséged elvakít, Minden köteléket elvágtál, ami tőlem elszakít. Eltaszítanám az életem, ha ehhez elég bátor lennék, De csak a gondolattal játszom, hogy a tollal olyat tennék, Hogy mielőtt befejezem ezt a levelet előtte átszúrnám a gigám, És így megszűnnének az érzéseim és vele minden hibám! De nem! Továbblépve megőrzöm örökké a nevedet, És talán Te is rájössz ki vagyok, ha olvasod ezt a levelet.

Ez az utolsó levél, ami tőled érkezett. Ez az utolsó levél, a végső üzenet. Ez az utolsó levél, úgy fáj kegyetlenül. Ez az utolsó levél, lelkemben elmerül. Ne sírj! Ne sírj! Ne sírj! Most már késő minden már. Ne sírj! Ne sírj! Ne sírj! Hogy elmúlt ez a nyár. Ne sírj! Ne sírj! Ne sírj! Mert nincs már visszaút. Ne sírj! Ne sírj! Ne sírj! Ami tegnap volt, elmúlt. Látod, újra itt a tél, de szép is volt a nyár. S lám az utolsó levél, az asztalomon vár. Hogy te őszintén szeretsz, nem mondtad sohasem. Ez nem volt semmi más, csak futó szerelem.Ez az utolsó levél; álmok között Szülték bennem a csillagok. A remény belőlem elköltözött, Nem is jöhetnek jobb napok. Ez egy utolsó levél, egy meg nem írt, Egy befelé kiáltó pillanat. Nem szántja toll a jó papírt, Szememben lángok vallanak. Szép vagy, és nem csak fénytelen, Sugártalan büszkeség, De másnak jele van testeden, Megijednél, ha értenéd. Várj! Tudod, hogy hiába menekülsz, Hiszen akármerre is mennél, Mindig utolér az utolsó levél.Ez egy utolsó levél és vége van. Éreztem valamit, azt hiszem, Szégyellni kéne most magam, Árnyékot vetsz a szívemen.